Puytin, Orbán, Szocsi, Paks, Audi-ánusz, szivárvány, vízlépcső, Wittner, télutó - pörög a naptár, roppan a szotyi, közeleg a választás, szabad-e voksolni?

Hála Istennek abban a helyzetben tudhatom magam, hogy szabadúszó vállalkozóként tele lehetek munkával, amit az esetek bizonyos részében már ki is fizetnek - rohangálva helyszínek és foglalkoztatók között. Ennek hátulütője viszont az, hogy lassan nem hogy nem tudom mi van a hírekben, de a nap közepén többször megállok és elgondolkozom, hogy milyen nap van.

Egy ilyen elrévedésben jutott eszembe egyik nap, hogy "De hát most van az olimpiai megnyitó!", és azonnal a távirányítóért hadonásztam. Különös, feszült várakozással teli pillanat volt ez a paksi atomerőmű bővítésének árnyékában - amit aztán negligálnom is kellett azonnal, hiszen Wittner Mária is megmondta, hogy ezek oroszok, nem szovjetek.

Mivel ezeket a megnyitókat többnyire felturbózott országimázs-műsornak szánják, kíváncsi voltam, mekkora szerepet kap a szovjet múlt taglalása, főleg azután, hogy a német csapat szivárványba öltözve vonult be, ezzel is kifejezve tiltakozásukat az Oroszországban dúló - mondjuk így - homofób törvénykezések miatt. Hogy pont a németek csinálták az akciót, amire az oroszok rákontráztak egy szürreális csavarral t.A.T.u.-ra való bevonulásukkal, csak még inkább felcsigázta érdeklődésem a folytatáshoz. Jöttek a mindenféle pantomim tömegjelenetek, cárok váltogatták egymást, orosz balett, mi egyéb, majd bombázók, és elsötétült színpad. Vártam itt némi vörös ködöt, hogy aztán előbukkanjon Jelcin egy tankon állva, ehelyett szép módszeresen elkezdték építeni a szocializmust élő egyenesben, amit aztán a Balaton Retrót megszégyenítően színes-szagos, Dolce Vita-hangulatú életképei követtek Vosztok-űrhajóstul, pörgős szoknyástul, úttörőstül, rokizóstul, Trololóstul. Káeurópai nézőnek különösen szürreális helyzet volt ez tudva, hogy az egész világ ezt nézi, valahogy úgy, mintha az emberre véletlenül rányitnának a vécén, miközben a tegnap déli talponállóst akarja kiszenvedni. A nem egészen várt fordulatra még Szujó Zoli is csak annyit bírt mondani, hogy "a huszadik század közepén járunk".

Valahogy mégis vagány volt az egész, szép, becsillagozott lábjegyzetté téve a német papagájruhát két perc erejéig, aztán a kislány eleresztette a piros lufit, elhangzottak a fontos szavak, a műsor véget ért, én meg ottmaradtam egy tál szotyihéjjal, a monitor sarkában villódzó Witter Mária giffel, a picit sárga, picit savanyú, de határozottan Kelet-európai Audi négykarikával és a hozzá passzintott ánuszrózsával a paksi bővítés árnyékában, és rám zuhant a hatodik emeleti panelkocka Szomszédokat idéző beletörődöm-hangulata, így nyugtáztam, hogy legalább másnap is mehetek dolgozni, ennek örüljek.